Az LMP fennállása legsikeresebb választási szereplésén van túl, hiszen soha ennyi szavazatot (404 428 db) nem kapott listán a párt, mégis úgy tűnik, pezsgőbontás helyett a zöldek lassan újabb szakadás szélére sodródnak.

Hogyan fér el egy mondatban ez a két, látszólag egymásnak homlokegyenest ellentmondó állítás ugyanarról a szervezetről?  Kis magyar politikai abszurd dráma, vagy a feloldhatatlan ideológiai ellentétekből, kihordatlan belső feszültségekből logikusan következő stratégiai összeomlás bontakozik ki éppen a szemünk előtt?

Búbánatvölgytől búbánatig

A 2009-ben létrehozott pártot az alapító nyilatkozata liberális, balközép és közösségelvű konzervatív politikai hagyományokból egyaránt építkező, de önmagában koherens, ökológiai és radikális demokrata politikai irányvonalat képviselő szervezetként határozta meg.

A frissesség és hitelesség mellett ez a diffúz politikai hitvallás volt az LMP legnagyobb vonzereje 2010-ben. A „lehet más” ígéretébe bátran „belelálmodhatta saját álmát” a kiábrándult baloldali, urbánus liberális, csalódott konzervatív vagy bizonytalan szavazó.

És bár a hivatalos dokumentumokban elegánsan kibontott értékszintézis elmélete és az erre épülő kommunikációs üzenetek 2012-ig többé-kevésbé működtek is, hiszen a párt parlamentbe jutott és megőrizte támogatottságát a ciklusfelezőig, az első komolyabb politikai klímaváltozás hatására felrobbant az ideológiai időzített bomba a párt alatt.

A választási rendszer felforgatása, Bajnai Gordon színrelépése, az Együtt megalakulása és együttműködési ajánlata az LMP felé katalizálta a párton belüli, kulturális-ideológiai természetű (és személyes) feszültségeket.

A „függetlenség” és az „együttműködés” hívei közötti összecsapást végül a Schiffer vezette politikai irányvonal nyerte, amely a „szekértáboroktól” való egyenlő távolság megtartásának stratégiáját képviselte. Az „összefogás” hívei – élükön a párt meghatározó és ismert arcaival (Szabó, Karácsony, Jávor) – kiváltak az LMP-ből, saját pártot alapítottak, majd rögtön szövetségre léptek Bajnai mozgalmával.

A történet folytatása ismert: a kormányváltók szövetségének elkeresztelt baloldali összefogás – benne az Együtt-PM – súlyos vereséget szenvedett a Fidesztől 2014-ben, a pártszakadás miatt meggyengült, ám egységesebb(nek tűnő) LMP viszont az elemzői várakozások ellenére végül egyedül is átlépte a küszöböt.

Négy küzdelmes parlamenti év után pedig, új vezetőkkel (Szél, Hadházy, Ungár), immár a visszavonult Schiffer nélkül, 7,10%-ot (és egy egyéni képviselői helyet) begyűjtve, magabiztosan jutottak be újra az országgyűlésbe április 8-án.

Azért tartottam fontosnak fellapozni egy kicsit a politikai évkönyveket, mert a közelmúlt eseményeit megelőzően (Hadházy-SRB csörte, Schiffer András médiaturnéja, a visszalépőkkel szembeni etikai vizsgálatok stb.) úgy tűnhetett a felületes szemlélő számára, hogy az LMP alapvetően „rendben van”.

A párbeszédesek kiválásával látszólag kikristályosodott a politikai krédó, sikerült úgy-ahogy felépíteni a nyilvánosság számára a párt új arcait és jó esélyekkel futhattak neki a ’18-as választásoknak, ahol az eredmények visszaigazolták az LMP különutas politikáját.

A választási kampány véghajrájára azonban kiélezte a mélyben eltemetett feszültségeket, tűélesen rávilágítva a „lenyomott” szervezeti konfliktusokra, valamint a párt növekedési korlátaira és érdemi politikai koncepciójának hiányára.

Detti jött, látott és majdnem győzött

Pedig a kezdet ígéretes volt. Szél Bernadett társelnökké választásával az LMP-nek lett egy harcos és szerethető, integratív vezetője, aki nem csak a pártot rázta gatyába, hanem alacsony elutasítottságának is köszönhetően, az egyik legnépszerűbb ellenzéki politikussá vált.

A werberi stratégia világos volt: a kormányváltást csak ellenzékváltáson, vagyis a baloldal „elfoglalásán” keresztül lehet végrehajtani.

Az atomizálódott és egymást maró „régi baloldal” pártjaival szemben a zöldek mutassanak egységet, a Szél személyére épülő image kampánnyal, mainstrem kampányüzenetekkel pedig vonzzák magukhoz a politikai centrum és a balközép csalódott szavazóit.

2017 őszén, a Botka László visszalépésével éppen újabb belső válságába süppedő MSZP megroppanásánál sokáig úgy tűnt, az LMP számára a 10%-os lélektani támogatottsági határ átlépése sem lehetetlen, Szélből pedig „közös” miniszterelnök-jelölt és akár kormányfő is lehet.

Aztán „minden egész eltörött”.

Két szék közül a pad alá

Az, hogy végül „csak” 7%-ra futotta és április 8. után viharos gyorsasággal zuhant káoszba az LMP, ugyanazoknak a folyamatoknak és tényezőknek az eredője, amely korábban többször sikert hozott a pártnak.

Ez pedig nem más, mint az egységes ideológiai alapzat és az erre épülő, következetesen végigvitt politikai stratégia és narratíva hiánya.

A problémakutya tehát ma ugyanott van elásva, mint 2009-ben és 2012-ben volt. Az LMP még mindig nem képes világosan kijelölni helyét a politikai palettán, miközben ökopolitikai karaktere „feloldódott” a werberi imázskampányban és nem tudott akkora tömeget lehasítani a „régi baloldal” bázisából, amellyel megváltoztatta volna a baloldalon belüli erőviszonyokat.

Schiffer éppen azt tette szóvá legutóbbi interjújában, hogy 2017-től a párt, félredobva korábbi elveit, „ráhajtott az óbaloldal szavazóira”, átpozicionálta magát a kulturális baloldalra és elveszítette zöld karakterét.

Egyet kell értenünk Schiffer helyzetértékelésével, de azzal a megszorítással, hogy a Ron Werber által felvázolt stratégia működőképességét éppen az LMP-re oly jellemző „egyet jobbra, egyet balra” mentalitás miatt nem lehetett a valóságon (értsd választásokon) letesztelni.

A „függetlenségiek” által elfogadtatott kongresszusi határozat (ti. nem köthető széleskörű választási együttműködés külön-külön egyik parlamenti párttal sem) ugyanis olyan fokú rugalmatlanságot kényszerített a szervezetre, amely az utolsó hetekben kommunikációs szempontból „védhetetlen” helyzetbe hozta a pártvezetést.

Miközben az LMP a már bejelentett visszaléptetések (!) után, további 4-6 budapesti körzet „átadásával” vélhetően nem veszélyeztette volna saját identitását, szavazótáborának integritását (lásd a Publicus és a Medián által készített felmérések) és parlamentbe jutását, merev elzárkózásával ismét magára húzta az „őfelsége ellenzéke” és a „Fidesz-kollaboráns” szerepét.

A werberi útvonal lekövetésével, Szél április 8-án azzal állhatott volna ki sajtótájékoztatót tartani, hogy a) az LMP megmentette az országot a kétharmadtól és erős frakcióval lesz ott az országgyűlésben, b) még az LMP sem volt képes megmenteni a széteső baloldalt és megállítani a kétharmadot, ezért ideje búcsút inteni az „elvtársaknak”.

Soha nem fogjuk megtudni, hogy a werberi stratégia mennyivel gyorsíthatta volna fel a „régi baloldal” erózióját és mennyiben növelte volna meg az LMP politikai erejét, de az biztos, hogy a jelenlegi felemás helyzetnél sokkal jobb kommunikációs pozícióban lenne a párt.

Zöldmezős politikai beruházás zöldek nélkül

Másként alakult volna az LMP története, ha megőrizve globalizációkritikus és zöld karakterét, mindenfajta együttműködést elutasítva, egyedül fut neki az idei választásoknak?

Az eddigi ismereteink, többek között az LMP 2014-es parlamenti szereplése is azt mutatja, hogy az ökopolitika hívószava stabil parlamenti jelenlétre (5-7%) elegendő, pólusképző erőnek viszont jelenleg kevés.

Különösen úgy, hogy az a fajta „szellemi erőtér”, amelyről Schiffer 2016-os visszavonulása kapcsán nyilatkozott, valóban fájóan hiányzik az LMP körül.

Lassan egy évtizede van jelen a párt a közéletben, mégsem ért el pl. a Nolimpiához, vagy a netadó eltörléséhez hasonló, jól felmutatható politikai sikert, üzenetei pedig nem igazán találtak utat a társadalom szélesebb rétegeihez.

Az LMP-nek nincs saját médiája, Róna Péteren kívül a nyilvánosságban szereplő „világmagyarázói”, szervezeti fejletlenségéből következően pedig helyi véleményvezérekre sem támaszkodhat narratívája kibontásában. Ez meg is látszik pl. a párt vidéki támogatottsági adatain, hiszen faluhelyen lasszóval kell összefogdosni az elempés szavazókat.

Az LMP esetében ráadásul példátlan „személyi diszkontinuitásról” is beszélhetünk, amely indirekten tovább gyöngíti a párt üzenetátviteli képességét.

Az alapító tagok és a 2009-2014 közötti „húzónevek” többsége már vagy Schifferhez hasonlóan háttérbe húzódott, vagy kilépett a pártból, vagy más politikai közösség tagjaként politizál.

Egyetlen más parlamenti párt vezérkarában sem következett be ilyen rövid idő alatt (szinte) teljes sorcsere, ami a választók felé finoman szólva sem a legjobb üzenet.

Tehát miközben Schiffer a saját ideológiai pozíciójából következően, joggal veszi össztűz alá az LMP vezetésének politikai higanymozgását és a werberi stratégiát, azt azért kijelenthetjük, hogy a zöldek válsága leginkább mélyről és belülről fakad.

Amíg nem találnak közös választ a kik vagyunk, mit akarunk, hogyan fogjuk elérni alapkérdésekre, addig a párt képtelen lesz működőképes stratégiát és használható üzeneteket megfogalmazni.

Nem vagyok jós, de ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy 2017 őszének „áttörés-közeli pillanata” talán soha nem tér vissza, az LMP pedig tovább hordozza majd magában a sikerét és sikertelenségét, potenciálját és növekedési korlátját egyaránt jelentő diffúziót és belső megosztottságot.

Egészen a következő zöldmezős politikai beruházás berobbanásáig...